Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bújik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszorúit.

...

Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,

melyet eszméinek ellensége rádob emlékének - kőnek!

...

Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!

Kicsit én is így voltam, így vagyok október 23. ünnepével. Nehéz ünnep a mai is. Máshogyan és másért nehéz, mint nyolcvan évvel ezelőtt Babitsnak. Miért is nehéz? Három dologról szeretnék beszélni. Először is azért nehéz, mert minden ünnepnek van üzenete, minden ünnep felmutat valamilyen értéket, amivel követelményt támaszt velünk szemben. Ez az ünnep értelme. Az ötvenhatos forradalom ünnepe olyat kíván tőlünk, olyan követelményeket támaszt, aminek a mai magyar társadalmunk nem tud megfelelni. Ez a követelmény a nemzeti közösség igénye.

 

 

Az ünnepek mindig valamilyen kisebb, vagy nagyobb családi vagy nemzeti közösség ünnepei. Nincs szomorúbb, mint egyedül ünnepelni. Egy születésnap nem sokat ér, ha nincs kit felköszönteni. A karácsony sem ér sokat, ha egyedül ülünk a karácsonyfa mellett. És az egyházi ünnep is elkeserítő, ha üres a templom. A közösség léte feltétele az igazi ünnepnek - amint az ünnep is mércéje, próbája a közösségnek. Az a közösség, amelyik nem tud ünnepelni, amelynek kiüresedtek az ünnepei, félő, hogy már közösségként sem fog működni tovább.

 

A mai ünnepünk mércéje is ez. Tudunk-e ünnepelni, tudunk-e közösen emlékezni? Megvan-e még a nemzet, mint élő közösség, vagy maradt a puszta lakosság, amelyet sokfajta más identitás szakít olykor egymással ellentétes csoportokra, például jobb-, és baloldalra. Mi az, ami összeköt? Az ünnep közösségi jellege különösen igaz október 23-án, hiszen '56 legfőbb élménye a kortársak megítélése szerint éppen ez volt: az önmagára eszmélt közösség nagyszerűsége.

 

Aki magyar, velünk tart! Ez volt október 23. egyik legfontosabb jelmondata. Ma sokan kirekesztőnek mondanák - pedig dehogyis kirekesztő. Éppen ellenkezőleg: meghívás volt, invitálás, hogy végre egy közösséget alkossunk, hogy közösen tegyünk valamit saját hazánk érdekében. A Kádár-rendszer talán legnagyobb bűne éppen az volt, hogy végsőkig lejáratta a közösséget, gyengítette az összetartást, a szolidaritást, és ezzel az önzetlenség, a távlatos közösségi gondolkodás morális alapjait verte szét. Egyéni menekülési utak persze voltak. Az egyéni boldogulásé, de nem a közösségé. Zárójeles kérdés: szabad-e ez az ország, ahol mindenki egyenként szabad? Azt gondolom, hogy nem. Csak akkor lehetünk szabadok, ha a közösség is szabadnak tekinthető. A rendszerváltozást követően voltak politikai erők, amelyek fő célként éppen ennek a közösségi tudatnak az újraabroncsolását tűzték maguk elé, míg mások számára ez a széthullás inkább kísérőjelensége volt egyfajta kívánatos folyamatnak, ahogy szokták mondani. az individualizmusnak. Sokszor hallottuk: "ez a fejlődés, ez a modern."

 

Ha van értelme politikai oldalak között ma ideológiai különbséget tennünk, akkor éppen ez az, a nemzeti közösséghez való viszony. Nem állítjuk, hogy baloldali barátaink ne szeretnék a hazájukat, ne dobbanna meg a szívük a Himnusz hangjaira, vagy ne örülnének egy magyar olimpiai sikernek. Sőt: szép szavakat és mondatokat is hallunk tőlük. Ám az utóbbi másfél évtized szocialista-szabaddemokrata politikájából az olvasható ki, hogy a nemzeti kultúrát és érzést nem élő, társadalomformáló erőként, hanem egyfajta nosztalgikus, kicsit anakronisztikus érzésként fogják fel, díszes családi örökségként, amely szépen mutat a vitrinben, de amelynek már nem sok köze van mai életünkhöz, a mindennapjainkhoz. Ebben az összefüggésben a nemzeti ünnep sem más, mint alkalomadtán leporolása egy szép, de már haszontalan tárgynak.

 

Pedig az ünnep - ha igazán az - ennél lényegesen több. A nemzeti ünnep segít nekünk, hogy megőrizzük önmagunkat, identitásunkat, hogy ráébredjünk: milyen erő van abban, amit közösségnek hívunk, szabadságnak nevezünk.

 

Valljuk be: csak az marad meg, amit ma használunk. Ami a mai életünket képes szolgálni, ami válasz a mai kérdéseinkre. Ami nem ilyen, az valóban már csak vitrinbe való hagyaték. A kérdés az, hogy vajon '56-ra visszaemlékezve valódi közösséget keresve eleven-e még, a mai életünk gondjaira választ adó-e még a nemzeti közösség fogalma?

 

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Azzal kezdtem, hogy nehéz a mai ünnep. A másik ok, amiért szerintem nehéz ünnepelnünk, hogy '56 itt él velünk. Nehéz, mert '56 barikádjai mai állnak a lelkekben, sőt, időről időre újraépülnek. Hiába fogalmazzuk meg '56-tal kapcsolatban a nemzeti egység igényét, ha sokak szívének még mindig kedvesebb az "ellenforradalom" kifejezés.

 

Ez sem példátlan, hogy ami ünnep az egyiknek, nem biztos, hogy a másiknak is az. Van-e oka ünnepelni karácsonykor Heródesnek, húsvétkor Júdásnak? Volt-e oka ünnepelni március 15-én Haynaunak vagy Ferenc Józsefnek? Aligha.

 

Igaz, Ferenc József nem akart választást nyerni, ezért aztán sem ő, sem a mégoly' ártatlan Habsburg-főhercegek egyike sem zarándokolt el Kossuth Lajos sírjához, hogy elcsukló hangon megkérdezzék: "mondd Lajos, te mit tennél?"

 

Sokan vitatják, hogy kinek van joga ünnepelni. Ünnepelhet-e az, aki tevőlegesen részt vett a forradalom leverésében? Ünnepelhet-e, aki egzisztenciáját a kádári diktatúra vezetőjeként alapozta meg? És ünnepelhet-e, aki lenyilasozza a forradalmárokat? Nyilvánvalóan nem, és többségük számára nem is ünnep a mai nap. Rendben is van ez így.

 

Csak közéleti szerepvállalásukat nem értjük, hiszen sokuk felfogása szerint mai életünk, demokráciánk születése, forrása, genezise éppen '56 demokratikus, nemzeti forradalmában keresendő, és aki ezt elutasítja, annak megkérdőjelezhető a demokratikus és nemzeti elkötelezettsége. Arról joggal hihetjük, hogy most csak azért tartja be a demokrácia szabályait - olykor persze csak többé-kevésbé - mert jelenleg erre kényszerül.

Félreértés ne essék: az ünneplés joga nem politikai pártállás kérdése. Nemzeti ünnepünkön joggal ünnepelhet bal-, és jobboldali, konzervatív és liberális, radikális és szociáldemokrata. Mindenki, aki elismeri és vallja '56 üzenetét, tiszteli '56 hőseit. Mindenki, aki demokráciát akar és demokrataként viselkedik a mindennapokban is Magyarországon. Nemcsak Brüsszelben, nemcsak Moszkvában, hanem itthon is.

 

Ám azt is tapasztalhattuk: nem mindenki ilyen, nem mindenki viselkedik demokrataként. És ne tagadjuk: fáj, ha valaki az ünnep méltóságával akarja biztosítani a saját elveszett méltóságát. Fáj, ha valaki, aki folyamatosan relativizálja '56 forradalmát, aki többszörösen is meggyalázta ezt az ünnepet, és ezt a nemzetet, most álszent képpel, lopott méltósággal igyekszik egy népet kioktatni '56 forradalmáról, hogy az nem is forradalom volt, hanem baloldali reformok ünnepe.

 

Mert '56 legszomorúbb és legszégyenteljesebb ünnepe éppen a tavalyi volt, amikor az ország főterén, a nép ünnepét a nép teljes kizárásával ünnepelte az állam, miközben néhány utcával odébb éppen a nép ellen vetett be könnygázt, gumilövedéket és a magyar történelem utóbbi évtizedének talán legdurvább rendőri fellépését. Legyen a fejünkben ez a kép: a vaskordonnal elzárt Kossuth tér. A "Hazám, Hazám te mindenem" - több száz watton harsogva, ünnepi műsor a kihalt, kiürített térnek. Miközben pár utcával odébb kardlapozó lovasrendőrök gázolnak a tömegbe. Az álszent abszurd végén ünnepi tűzijáték a Duna felett, miközben fegyverek, könnygázgránátok durrognak. Majd utána a főrendőr kitüntetése, a miniszterelnök elmélkedése a "szakszerűen intézkedő fiúkról" akiket valamivel meg kellene becsülni, talán "béremeléssel". A tavaly történtek, mindez olyan letörölhetetlen gyalázat, az ünneprontás olyan égbekiáltó esete, ami bizony az ünneprontót alkalmatlanná teszi arra, hogy a nemzet nevében és színe előtt ünnepeljen.

 

 

A harmadik ok, amiért nehéz ünnepelni - noha '56 tovább él bennünk - a körülöttünk lévő világ, valljuk be, az eltelt ötvenegy évben alaposan megváltozott. S a világgal együtt megváltoztunk mi magunk is. 1956 októbere a forradalom időszaka volt, egy totális diktatúrával szemben. Ma nincs totális diktatúra, igaz, hogy a demokrácia sem tud érvényesülni. Akkor az volt a baj, hogy nem utazhattunk nyugatra. Most az, hogy a gyermekeink kénytelenek nyugatra menni dolgozni. Akkor munkaversenyre kényszerítették az embereket, ma sokaknak nem jut munkahely. Akkor tilos volt nyugati rádióállomásokat hallgatni, ma jószerével csak a globális média hangja dübörög.

 

Akkor egy tűrhetetlen elnyomás egyesítette a nemzet erejét. Egy mederbe terelve ezernyi akaratot. Ez az erő zúdult, tört át, ragadt magával szinte mindenkit. Tudták az akkoriak, hogy szavaiknak súlya, tetteiknek hatása van. Egy erős sodrú, hömpölygő folyó, sors, történelem. Ma nincs meder. A társadalom ezernyi sérelme szétterül és átitatja mindennapjainkat, mint a belvíz, mocsárrá változtatva a tájat. Cuppogó, ragadós, nehéz sár. Mégis, mit tehetünk, hogy hűek maradjunk '56 szelleméhez, a magyar demokráciához? Mit tegyünk, hogy kikeveredjünk innét, hogy megváltoztassuk ezt a lehangoló, pusztuló tájat?

 

Én úgy látom, hogy nincs más út, mint fáradságos, néha kilátástalannak tűnő munkával lecsapolni ezt a mocsarat. Részt venni közös életünkben, itt, a saját kerületünkben, a városunkban, megkeresni azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével valamit javíthatunk a helyzeten. És megmutatni, itt a saját körünkben, hogy igenis lehet tisztességgel, emberhez méltóan intézni a közügyeket, hogy létezhet társadalmi szolidaritás. Ezért is köszönöm mindenkinek, aki vette a fáradtságot és eljött ma ide, hogy együtt ünnepeljünk. Az Önök jelenléte is erősíti ezt a közösséget. Külön is köszönöm azoknak, akik résztvevői voltak a szabadságharcnak, az ő személyük és jelenlétük figyelmeztet minket a kötelességünkre. Meg kell próbálnunk aszerint viselkedni, aszerint élni, ahogyan ők, '56-os elődeink elképzelték, és ahogyan mi magunk 1990-ben elgondoltuk a szabadságot és a demokráciát. Ezt ma nem érhetjük el forradalommal. A Sztálin-szobor ledöntése akkor egy diktatúrát döntött meg - ma semmilyen szobor ledöntése nem oldaná meg a gondjainkat.

 

Ma a szabadság és a demokrácia sokat emlegetett "kis köreinek" megteremtésére, megerősítésére, tágítására van szükség. Hosszadalmas és olykor reménytelennek tűnő aprómunkával, bízva abban, hogy ezek a körök előbb-utóbb összeérnek. Bármilyen nehéznek és kilátástalannak tűnik is, nem lehet más utunk, ha hűek akarunk maradni ahhoz, amit szabadságnak, demokráciának és a közösségbe vetett hitnek nevezünk.

 

Erre figyelmeztet bennünket ez a mai nehéz ünnep. Sajnálom, hogy nem tudtam lélekemelőbb, jókedvre derítőbb szavakat mondani, de talán azért, mert így érzem, így gondolom. Bizonyos értelemben alkalmatlanok vagyunk az ünneplésre, jobb ezzel őszintén szembenézni. Ez az első lépés ahhoz, hogy alkalmassá váljunk.

 

Köszönöm a figyelmüket, esőmentes időt kívánok mindenkinek!