„Már késő, megvan a baj, s ha így alakult, próbáljunk ebből jól kijönni, új oktatási törvényeinket (túl)élhetőbbé tenni” – sugallják egyes kormánypárti megfigyelők. Az iskolák visszaállamosítása a jobboldalon sem toplistás siker. A rendszerváltás utáni korszak legmeredekebb átalakítási kísérletét látjuk. Nem is csodálkozhatunk Pokorni Zoltán aggodalmain, aki az utolsó percig küzdött a köznevelési törvény ellen. Mert ami ma történik, ellentmond egész korábbi pályafutásának. A Fidesz alelnökével, a XII. kerület polgármesterével BUJÁK ATTILA beszélgetett.

- A Magyartanárok Egyesülete a napokban tiltakozott a Nemzeti alaptanterv új verziója ellen. Szerintük az a legkevesebb, hogy olyan szerzők kerültek a listára, mint Szabó Dezső, Nyirő József vagy Wass Albert. A nagyobbik baj az, hogy az előzetes konzultációkon egyik név sem szerepelt.

– A közös kultúrkincsből való válogatás mindig valamiféle nézetrendszer mentén történik, miközben persze az a cél, hogy a gyerekekben kialakítsuk az alapvető képességeket, és megajándékozzuk őket azzal a kulturális nyelvvel, amely egy közösséget összetart. Úgy szoktam mondani: az sosem baj, ha a betörő és a kirabolt is hibátlanul idézi a Toldi első énekét. Ez azt is jelenti, hogy szót értenek magyar nyelven.

- És ehhez muszáj Wass Albertet forgatni?

– A neveken persze vitatkozhatunk, szoktunk is. Nem a politikával, az ideológiai késztetéssel van gond, azt mindig kivédték a pedagógusok. Veszélyesebbnek tartom, ha felülről szabályoznak mindent. Ha mértéktelenül duzzad a NAT által átfogott információhalmaz, miközben a szabadság jelképes, vagy nem is létezik, az órakeretek szűkek, az állam által finanszírozott, tanításra fordított idő pedig változatlanul az egyik legalacsonyabb Európában.

- A gyakran emlegetett PISA-mérés legfőbb tanulsága, hogy a társadalmi mobilitás elősegítésében a magyar oktatási rendszer mélyen a szint alatt teljesít.

– Az lenne csoda, ha nem nyílna tovább a teljesítményolló. Akik tudnak, anyagi helyzetüktől függően választanak jobb iskolát, vásárolnak a gyereknek többlettudást.

- Akik pedig nem tudnak, maradnak a külvárosi slumban.

– Valóban, ez azonban csak a lemaradás egyik oka. A másik az elképesztően szétaprózott iskolahálózat.

- Amelyre nemrég született megoldás: a totális visszaállamosítás. Ahogy Hoffmann államtitkár asszony szemléletével ismerkedtem, láttam, hogy lesznek itt bajok, de erre mégsem számítottam.

– Mármint mire?

- Arra, hogy mindent és mindenkit egy óriásminisztérium ernyője alá söpörnek: a pedellustól az iskolatitkáron át a táblatörlő szivacsig.

– Ez valóban nem szerepelt a KDNP terveiben. Nagyobb állami szerepvállalás igen, s ezt az álláspontot a Fidesz is régóta képviseli. Magam is úgy gondoltam, hogy komoly állami beavatkozásra lesz szükség. Olyan hatalmasak a különbségek az önkormányzati iskolák között, hogy ezt nem lehet halogatni. Ma négyszeres az eltérés a leggyengébben és a legjobban finanszírozott iskolák között.

- Minőségben vagy pénzben?

– Pénzben, ami aztán megjelenik a minőségben. Az én javaslatom úgy szólt: avatkozzunk közbe mindenütt, ahol az önkormányzat képtelen finanszírozni az oktatást. Vegyük át az iskolát attól, aki le akarja tenni ezt a terhet. De ne vegyük el attól, aki sikeresen működteti az oktatást. A nagy önkormányzatok erre alkalmasak. Nehéz megmondani, hol húzódik a határ. Húszezres, tizenötezres, tízezres lélekszámnál? Mi az optimális üzemméret, amelynél még kezelhetők az egyéni különbségek?

- Amikor kiszavazott a frakcióból, két dolog között ingadoztam. Pokorni végül is pártjának vezető szakpolitikusa. Érthető, ha megsértődött. Amikor aztán kibontakozott a nagy ívű hoffmanni koncepció, úgy láttam, valóban döntő különbségek vannak.

– Szakmai kérdésekről van szó, ezek nem ideológiai differenciák, bár sokan adnak neki ilyen színezetet is. Mégsem tartom szerencsésnek, ha Fidesz–KDNP- vagy konzervatív–liberális- konfliktusnak írják le az ellentéteket.

- Az ellentétek tehát elcsitultak, a bajok megmaradtak. Azért ez nem volt sima ügy. Pártfegyelmit akasztottak a nyakába.

– Etikai bizottsági eljárást kezdeményezett ellenem államtitkár asszony. Az arra hivatott testület nekem adott igazat. Nem örülök a történteknek, de szerintem nem rám nézve kellemetlen. Túl vagyunk rajta.

- Túl? Szerintem ezen nem lehet csak úgy átesni, mint a kanyarón.

– Bízom benne, hogy mindenki levonta a tanulságot. Most pedig az a feladat, hogy előrenézzünk. Ha így döntöttünk, legyen működőképesebb, jobb az iskolarendszer. Ez nem csekély vállalás, mert az állam a teljes irányítást összes napi konfliktusával együtt „magára húzta”. Már szerveződik az a hatalmas munkaszervezet, amelyhez fogható Magyarországon a honvédségen kívül még nem volt. Százhúszezer pedagógust vonnak össze sok ezer munkahelyen, kétszáz oktatási igazgatóság irányítása mellett. Nem arról van szó, hogy teljesülnek-e az államtitkár asszony elképzelései. Ez nagyban befolyásolja a politika jövőjét.

- Nehezen hihető, hogy ez Hoffmann asszony külön bejáratú ötlete lett volna. Miniszterelnöki ösztönzés nélkül ilyesmi nálunk nem megy.

– Nem is titok, hogy a miniszterelnök úr elkötelezett híve az egységes állami oktatásnak.

- Voltak ennek korábban is jelei?

– Az első polgári kormány idején több beszélgetésünk volt, amikor előhozta: miért nem központosítjuk végre az oktatást? Ellenvetéseimet akkor elfogadta.

- Az államosított oktatás valóban gazdaságosabb?

– A gazdasági minisztérium szakemberei úgy számolnak, hogy az átalakítás nullszaldósra hozható ki. Többféle utat választhatunk. Magas költséggel és magasabb színvonalon működtetjük az iskolát – mindenki ezt szeretné. Mégis nagyobb a kockázata annak, hogy egyfajta kiegyenlítő, „gyaluló” mechanizmus jön létre. Elvenni a pénzt gazdag önkormányzatoktól, s mint Robin Hood, odaadni a szegényeknek. Ez jól hangzik, de a valóság mégis az, hogy amint kihúzzuk a pénzt a jobb önkormányzat alól, megszűnik a zeneóra, a nyelvi szakkör és a többi olyan szolgáltatás, amitől jó volt az oktatás.

- Miközben a rozsdaövezet iskoláin a legkevésbé sem látszik, hogy fejlődnének?

– Ez lassabb folyamat. Éveknek kell eltelnie, míg a pénz minőséggé válik. Ráadásul a tehetősebb fenntartóktól elvonható forrás nem elegendő a rendszer finanszírozására. Nagy a valószínűsége, hogy képtelenség nullszaldóval átalakítani a rendszert, s ezt egyre többen ismerik fel. Egyébként helyes, ha egy kormányzat képes korrigálni döntéseit. Ez történik most is. Finomodik az elképzelés a működtetésben, ha az élet kikényszeríti.

- Ahogy önt hallgatom, egyre inkább úgy érzem, kilóg a nemzeti együttműködés széles nyomtávú rendszeréből. Nem érzi magát a Fidesz mutánsának?

– Értem a kérdésből kicsengő „hangsúlyozottan barátságos élt”. Nyilván nem akar viszályt szítani a szereplő személyek között. Szerencsére nincs bennem önelemző kényszer, amely lassítja vagy megbénítja a cselekvést. A közös gondolkozásban és a józanságban hiszek.

- Miért romlik ilyen elképesztő ütemben Magyarország nemzetközi reputációja? A késő Kádár-kor óta ilyen rosszul még nem álltunk.

– Sok minden változott. Már nem vagyunk távoli, idegen, keleti bolygó. Belül vagyunk a körön, így más a ránk alkalmazott mérce. Itt nyilván érdemes különbséget tenni a Gyurcsány-, a Bajnai- vagy a polgári kormány megítélése között. Én ebben sajnos elfogult vagyok.

- Nem látja olyan rossznak a helyzetet?

– Szerintem már a Gyurcsány-kormány is vegyes nyugati megítélés alá esett. 2006-ban pedig jelentősen rontottak helyzetünkön. Az Orbán-kormány állhatatosan keresi a külső mozgástér bővítésének lehetőségeit.

- Keresi. Helyes. De ez, mint láttuk, néha kellemetlen vitákkal, ordítozásokkal jár. Nem vagyunk túl konfliktusosak a saját jelentőségünkhöz (jelentéktelenségünkhöz) képest?

– Mindig vannak konfliktusok, de ebben is van ésszerű határ egy olyan országban, amely ennyire nyitott és sérülékeny. Ám ha nem teremtünk kellő mozgásteret, nem tudunk hová előrelépni.

- Más dolog az ésszerű konfliktusvállalás, mint a Brüsszel és Moszkva közti kétes párhuzam.

– Nem Brüsszel és Moszkva között van párhuzam, hanem abban a szerencsétlen politikai attitűdben, amely elsőként és mindenekfölött kifelé akar „jó fiú lenni”. Egyszer Moszkvának, másszor Brüsszelnek.

- Ha már így van, nálam Brüsszel a favorit.

– Engem pedig a mindenáron való, görcsös megfelelési vágy zavar. Kizárólag ebben a metaforikus értelemben lehet egy napon említeni Brüsszelt és Moszkvát. Mert másban nyilván ég és föld a különbség.

- Nem túlzott erőssége a Fidesznek (és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének) a nyugatosság, a jó értelemben vett kozmopolitizmus. Mindez negatív toposzként, szolgalelkűségként rögzül a magyar közgondolkodásban.

– Ez bizonyára így van. De találkoztam olyan megközelítéssel is, amelyben az unióra való hivatkozás az ultima ratio, minden vita eldöntésének kulcsa. Engem zavar, ha azt hallom: nem lehet jó, amit gondolok, mert másképp van Nyugaton. Ez nálam sajnos nem érv.

- Ezek szerint ne vegyük komolyan az örökös kuruc-labancozást, hazaárulózást, a szabadságharcot és a többit? Tekintsük szimpla debatterizmusnak?

– Magam sem kedvelem a túlságosan militáns szimbólumrendszert. Igyekszem is kerülni az efféle fordulatokat. Az életet sem látom örök küzdelemnek.

- Pedig ilyen harcias, támadó élű kormánypártot – ekkora erőfölény mellett – még nem láttunk.

– Téved. A politika harcias és militáns, nemcsak a Fidesz. Mellesleg nem kedvelem ezt, talán mert annyira utáltam a katonaságot is. Lehet ezt értelmiségi „finnyásságnak” is mondani, de ha lehet, én kerülöm az arcvonalak logikáját.

Buják Attila, 168 Óra