További híreink
2008 ● 03 ● 15
Hegyvidéki iskolások ünnepi műsorával kezdődött, majd Pokorni Zoltán polgármester beszédével és sportolók kitüntetésével folytatódott a XII. kerületi Önkormányzat megemlékezése a Művelődési Központban. Az ünnepség végén a résztvevők megkoszorúzták a '48-as emlékoszlopot a Gesztenyéskertben
Pokorni Zoltán beszéde a Hegyvidéki Önkormányzat március 15-i ünnepségén
Szeretettel köszöntök mindenkit! Külön tisztelettel azokat, akiknek tanárként vagy szülőként szerepük van a mai ünnepség előkészítésében és megszervezésében. Büszkék lehetünk gyermekeinkre és iskoláinkra, hogy egy ilyen szép ünnepséget tudtunk az ő előadásaikból színpadra állítani. Két kisebbik gyerekemmel jöttem ide a MOM-ba. A gyerekek azzal ütötték el az időt, hogy számolgatták a nemzeti zászlókat. Megvannak az ünnepnek a maga külsőségei, szokásai: a kokárda és a zászló kitűzése. Az egyik legáltalánosabb az ünnepi öltözet. Ezt már a gyermekeinknek is megtanítjuk, hogy az ünnepélyeken az alkalomhoz illően jelenjenek meg. Az iskolákban fehér ing, sötét nadrág vagy szoknya, lányoknak matrózblúz az ajánlott viselet.
Magyar hagyományaink szerint a fehér s a fekete az ünnepek meghatározó színe, ezt tükrözi az ünnepi viselet is amit március 15-én a kokárda trikolórja színesít. A fehér viselet nyilván a tisztaságot jelképezi, azt az igényt, amely szerint ünnepelni csak tisztán, tiszta testtel és lélekkel érdemes. Éppen ezért az ünnepre való készülődés rendszerint magába foglalja a megtisztulás szertartását is: az ünnep előtti nagytakarításoktól egészen a vallási ünnepeket megelőző bűnbánatig, ami a lelki megtisztulás aktusa. Ez a tisztaság tesz bennünket alkalmassá az ünnepre.
Nemzeti ünnepeink előtt, így március 15. előtt sem szoktunk bűnbánatot tartani, de az igény, hogy méltók legyünk lélekben erre az ünnepre, éppoly jogos, mint a vallási ünnepeken. Ez az igény egyenként, minden egyes polgár esetében megfogalmazódik, mégis leginkább egész közösségünket készteti vagy kényszeríti önvizsgálatra: Méltók vagyunk-e a nemzeti ünnepen megfogalmazott értékekre? Hűek vagyunk-e március tizenötödikéhez, a szabadságnak és a függetlenségnek a szelleméhez?
Az erre adott válasz szükségképpen legalább annyira szól a máról, mint 1848-ról. Gyakran szokták a megemlékezőket, szónokokat aktualizálással vádolni – dehát tehetnénk-e mást, mint hogy összevetjük a múltat a jelennel, kapaszkodót, mintát, tanulságokat keresve saját korunk problémáihoz? Legalább a megértéséhez, jó esetben a megválaszolásához. Ha csak a múltról szólna az ünnep, ha felidéznénk az eseményeket és a szereplőket, és eseményeket, az sem lenne kevés. De akkor tudjuk megőrizni az ünnepünket, ha az eleven marad, képes a mai emberek mai gondjaira értelmes feleletet, útbaigazítást nyújtani. Különben csak történelemóra, üres hagyaték. Márpedig az ünnepek arra valók, hogy segítsenek nekünk megérteni a jelent, hogy tükrükben szembesíteni tudjuk saját magunkat ezekkel az értékekkel. A két világháború közt élt egy ma már kevéssé ismert parasztpárti politikus, Kovács Imre írta: „minden március a minden idők magyar ifjúsága számára a tetemrehívás hónapja, amikor az első március számon kéri az új márciusokat.” Vagyis nem kerülhető meg a kérdés: mi ma 2008-ban hűek vagyunk-e a százhatvan évvel ezelőtti, '48-as értékekhez?
Hűek, persze, hogy hűek – mondanánk könnyelműen, hiszen mondani könnyű. Ám a hűséget nem szavakban mérik. Az utóbbi években, bizony, ha a tényeket és tetteket vizsgáltuk, nem volt sok okunk a büszkeségre. Sokszor úgy tűnt, mintha mi, magyarok képtelenek lennénk arra, hogy javunkra fordítsuk a szabadság és a függetlenség adta lehetőségeinket. Országunk nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és morális válságba süllyedt. Megjelent az erőszak is, egyfelől a tehetetlen, kilátástalanságból fakadó radikalizmus, másfelől a kormány nyúlt erőszakos eszközökhöz. Uralkodóvá vált a reményvesztettség, a beletörődés, és egyre többen érezték, sőt, mondták is, hogy nem érdemes a közügyekkel, a politikával foglalkozni, hiszen a dolgok úgyis a fejünk fölött dőlnek el, nélkülük.
Így érkeztünk el március 9-hez, a múlt hétvégéhez. A népszavazáson a választópolgárok több, mint fele adta le a voksát, és az bizonyította elkötelezettségét mindamellett, amiben hinni szeretnénk, hogy lehet józanul, törvényesen, demokratikus eszközökkel részt venni az életünk alakításában. Mindenki, aki elment szavazni, erősítette a demokráciánkat. Annak a kibontakozásnak a lehetőségét, hogy egy jogállamban demokratikus módon lehet egy válságra választ találni. Hangsúlyozom, hogy mindenki, azok is, akik igennel voksoltak és azok is, akik nemmel, mert úgy érezték, hogy a kormánypártok érvei meggyőzőbbek számukra.
Itt minket, a hegyvidékieket elfoghat némi jogos büszkeség, hiszen kerületünk 59%-ot is meghaladó részvételi aránya mind budapesti, mind pedig országos viszonylatban is kiemelkedő volt.
Így lett a népszavazás napja az ünnep előtti megtisztulás ideje. Megtisztított minket az utóbbi másfél év megannyi foltjától, sok embert, több millió embert szabadított meg attól az érzéstől, hogy semmit sem tehetnek az életüket befolyásoló önkényesnek érzett döntésekkel szemben. Hozzájárult ahhoz, hogy ismét némi bizakodással nézhessünk a jövőbe, hogy ne a belenyugvás és az önfeladás népe legyünk, hanem olyan ország, olyan nemzet, amelynek tagjai képesek a saját sorsukról dönteni. Hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország népe valamit, ha keveset is, de visszanyerjen abból a méltóságból, amelyet éppen történelmi múltjával érdemelt ki: elsősorban is 1848 és '49 nagyszerű napjaival vagy éppen 1956 forradalmával.
Természetesen sokan lebecsülő szavakkal beszélnek a népszavazáson szóban forgó kérdésekről, sőt, azokról a polgárokról is, akik eljöttek és gyakorolták a jogaikat. „Nincsen ingyen ebéd” – mondják jóllakottan, pitiáner anyagiassággal vádolva őket. Aki így tesz, félreérti a demokráciát és lebecsüli az embereket. Nyilván sokan voltak, akik azért szavaztak az igenre, mert ezáltal esélyt kaptak ők maguk vagy gyermekeik a továbbtanulására, vagy mert életüket szűkítette be az a néhány ezer forint, amit havonta vizitdíjra kellett költeniük. Mások talán szolidaritásból mondtak igent, esetleg baloldali politikai meggyőződésből – hiszen tudjuk jól, hogy a baloldal Európa-szerte nem barátja ezeknek a direkt fizetéseknek. Megint másoknak a kormányból lett elegük és kormánybuktatás szándékával szavaztak – ahogyan ezt az SZDSZ-es államtitkár olyan pregnánsan megfogalmazta. Sokféle motívum, ezernyi vágy, amiből a népszavazás kovácsolt egyetlen és világos üzenetet. Senki sem lehet annyira süket, hogy ne hallja, vagy nem lehet olyan ostoba, hogy semmibe vegye ezt az egyszerű üzenetet, amely így hangzik: a dolgok nem mehetnek így tovább!
Ady Endre, aki a legtöbb verset írta talán rólunk, magyarokról a Hőkölés népének nevezte egyszer szeretett nemzetét. A vers, amelyet valamely végső elkeseredés szülhetett, ezt mondja rólunk, ezt mondja a magyarságról: „Mindig ilyen volt: apró khánok / révén minden igának barma / Sohse harcolt még harcot végig / Csak léhán és gyáván kavarta. / Erőt mutattak, erőt látott, /Vertnek született, nem verőnek / Önerejét feledte mindig / Sohse szegzett erőt erőnek / Betyár urai így nevelték / Nem rúg vissza, csak búsan átkoz / S ki egyszer rugott a magyarba / Szinte kedvet kap a rugáshoz.”
Fájdalmas, önostorozó vers, némileg igazságtalan is. Felejteni látszik 1848/49 napjait, hiszen akkor a magyarság vezetőivel együtt saját erejéből szállt szembe egy hihetetlenül erős, abszolutista önkénnyel, amikor is a nemzet okos és bátor elhatározással nekiállt egy szabad és független Magyarországot felépíteni. De amióta Ady megírta ezt a versét, azóta is akadt több olyan nemzeti nekirugaszkodás, amikor a magyarság megpróbálta a kezébe venni a sorsát, vagy éppen lerázni a nyakából a nagyobb vagy apró khánokat. A legemlékezetesebb ezek közül kétségtelenül 1956 forradalma volt. De talán még ilyen az 1989-1990-es rendszerváltozás is.
Az utóbbi években mégis úgy tűnt, hogy a magyar emberek, ha morognak is, de beletörődnek mindenbe, úgy tűnhetett, hogy a kétes eszközökkel nyert parlamenti többség és felhatalmazás birtokában a társadalommal folytatott párbeszédet mellőzve lehet az emberek és az ország sorsát meghatározó alapvető döntéseket, intézkedéseket hozni. Úgy tűnhetett azoknak, hogy a nép, az emberek túlnyomó többsége Ady szavaival szólva ma is minden igának barma, hogy feledi önerejét, hogy nem telik tőle többre most sem, csak búsan átkoz. Bizony, a kormány, a hatalom berkeiből úgy tűnhetett, hogy a magyar néppel bármit meg lehet tenni.
A múlt heti népszavazás valódi jelentősége, hogy a magyar nép bebizonyította: mindez nem igaz. A hatalom abban az illúzióban ringatta magát, hogy ha százezrek nem kapnak kaszára-kapára, akkor egyszersmind bele is törődtek a kiszolgáltatottságba. „Csendes többségről” beszéltek, miközben a társadalom ezernyi csatornán igyekezett a hatalom gyakorlóinak tudomására hozni, hogy nem ért egyet azzal az iránnyal, ami felé az országot vezetői vezetik. Az ellentmondó hangokra nem figyeltek, mindezt csupán az ellenzék ármánykodásának titulálták. S a kormányzati szövegek és propaganda azt a hamis alternatívát vázolta fel, ami szerint valaki vagy erőszakosan lázad, tévét ostromol, autókat gyújtogat fel, rendőröket dobál (nyilván ez a kisebbség) – vagy belenyugszik mindenbe. És amint ez lenni szokott, addig ismételték ezt a hamis magyarázatot, míg végül maguk is elhitték. Ezért okozott olyan nagy meglepetést a múlt héten a népszavazás eredménye.
Tisztelt Hegyvidéki Polgárok!
Ma, március 15-én egy szép forradalomra emlékszünk. Szépre, mert erőszakmentesen és tisztán jutottak érvényre az értékei. Humorral, jó kedéllyel, fiatalok által. Bátorságot, erőt és hitet meríthetünk történelmi múltunknak ebből az erőfeszítéseiből, mintát adhatnak nekünk a nagy idők emberei. De azt is látjuk, hogy a forradalom csak kivételes korok kivételes eszköze. 1848 forradalma az abszolutista önkény, 1956 forradalma a kommunista diktatúra és zsarnokság ellen lázadt.
Ma nem egy ilyen önkénnyel, nem egy ilyen zsarnoksággal állunk szemben. Ma saját jogállamunk, saját demokráciánk válságával kell szembenéznünk, amelyre nem nyújt megoldást semmiféle forradalom. Mégis valamit tennünk kell. Élnünk kell – az elmúlt hétvége bizonyítja, élnünk is lehet ennek az államnak, ennek a demokráciának az eszközeivel, törvényes és erőszakmentes eszközeivel. Ezek persze sokszor nem hoznak gyors és semmiképpen sem hoznak látványos sikereket, de nem fenyegetik mások életét, biztonságát. Nem veszélyeztetik legfőbb célunkat, hogy hazánk egy független és erős demokrácia lehessen. Éppen ezért nincs és nem is lehet más utunk, mint a törvény és a demokrácia útja.
Valaki – éppen a miniszterelnök – azzal próbálta lekicsinyelni a népszavazás jelentőségét, azzal nyugtatta önmagát, hogy március 9. után majd március 10. következik. Ez igaz, látjuk, így is lett. De arról már nem beszélt, hogy mi lesz 10. után, és hogy 10. után után hamar eljön március 15.. Ez a dátum 160 éve a magyar szabadság napja. Évről évre eljön, hogy emlékeztessen vagy figyelmeztessen minket, és mi évről évre mérleget készíthessünk Az a régi, első március idén is számon kéri az új márciust. Míg tavaly igencsak kínos volt ez a számonkérés, hiszen szabadságunk és demokráciánk fájó hiányosságairól és a tehetetlenség érzésének elhatalmasodásáról kellett számot adnunk, most jóval kedvezőbb a kép. Meggyőződésem, hogy most, az utóbbi napokban közelebb kerültünk március szelleméhez, méltóbbak vagyunk rá, és hűségesebbek vagyunk értékeihez, mint akárcsak egy évvel ezelőtt is. Kívánhatnék-e mást magunknak befejezésül, mint hogy jövőre még közelebb, még méltóbban, és még hívebben elmondhassuk ugyanezt? Legyen így! Köszönöm, hogy eljöttek velünk ünnepelni, és hogy ilyen figyelemmel végighallgattak!
Nyomtatás
